|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 16 találat | lapozás: 1-16 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: I. György /angol király/ 2003. július 14.Mádl Ferenc köztársasági elnök igent mondott arra a felkérésre, hogy fővédnöke legyen a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium udvarára tervezett, I. György angol királynak emléket állító mellszobor avatóünepségének. Mádl Ferenc "szívén viseli a szórványmagyarság ügyét, és megtiszteltetésnek érzi a felkérést, melynek örömmel tesz eleget" - ismertette a levelet Simon János, az enyedi iskola igazgatója. A szobor felállításának időszerűségét az adja, hogy 2004-ben történelmi dátumot ünnepel az iskola, ugyanis 300 éve, 1704 virágvasárnapján a labanc hadak által elpusztított kollégium újjáépítésére I. György angol uralkodó tekintélyes összeget adományozott. A magyarországi születésű, érzelmileg Erdélyhez kötődő Mikó Diána Enyeden alkotta meg jórészt saját erejéből a szobrot. /Pataky Lehel Zsolt: A fővédnök Mádl Ferenc. = Nyugati Jelen (Arad), júl. 14./2003. augusztus 12.Nagyenyeden a városi tanács ülésén a városatyák egységesen igent mondtak a Bethlen Gábor kollégium udvarára tervezett szobrokra, így I. György brit uralkodó mellszobrára, valamint a "Bethlen Gábor és kísérete" szoborcsoportra, Mikó Diána magyarországi szobrászművész által megálmodott, a kollégium, valamint a református egyház támogatását élvező szobrokra. Ezzel a szobrok felállítása zöld utat kapott. Mádl Ferenc köztársasági elnök elvállalta a szobor fővédnökségét, a brit királyi család jelezte eljövetelének szándékát. A mellszobrot 2004-ben leplezik le. 300 évvel ezelőtt Pápai Páriz Ferenc kollégiumi rektor Imre fia a brit uralkodónál kijárta annak a támogatásnak a kiutalását, amelynek kamataiból az 1700-as pusztítások után újjáépült az iskola. Ezt a tragikus évszámot az újjászületés évszámává változtatja I. György mellszobrával Mikó Diána. /N. T.: Igen a nagyenyedi szobrokra. = Nyugati Jelen (Arad), aug. 12./2003. november 8.A Rákóczi szabadságharc utáni labanc pusztítások következtében lerombolt nagyenyedi kollégium újjáépítéséért az akkori rektorprofesszor, Pápai Páriz Ferenc segélykérő levelet intézett a nyugati protestáns egyházakhoz. I. György angol király pátenst adott ki ebben az ügyben. A pátens alapján az angliai egyházak széleskörű gyűjtést indítottak az erdélyi iskola megmentéséért. Ebből a pénzből épülhettek fel a ma látható legnagyobb épületek. Az összeg mennyiségére jellemző, hogy kamataiból még az 1849-es pusztítások után is nagyszabású újjáépítések indulhattak. E nemes célú gyűjtésnek jövő év virágvasárnapján lesz a 300. évfordulója. Az eseményt I. György angol király mellszobrának felavatásával szeretnék megünnepelni Nagyenyeden. A szobrot Mikó Diana szobrászművész készíti. Az iskola Bethlen Gábor Alapítványa több arra hivatott magyarországi alapítványhoz és intézményhez pályázott a szobor megvalósításához szükséges anyagi alapok előteremtéséért, azonban ezek a támogatások elmaradtak vagy késlekednek. Így az eddigi munkát Mikó Diana a helyiek segítségével önerőből valósította meg. Mádl Ferenc köztársaság elnök fővédnökséget vállalt.A szobor elkészítéséhez még támogatás szükséges. /Sz. Cs.: Szobrot állítanak I. György angol királynak. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 8./2004. április 26.A Rákóczi szabadságharc 300. évfordulójának nagyenyedi eseményeire, többek között az akkor hősi halált halt diákokra emlékeztek a hét végén a Bethlen Gábor Kollégiumban. A díszbeszédek sorát Szabó Hajnal kollégiumi igazgatóhelyettes nyitotta meg. Mádl Ferenc köztársasági elnök és Szili Katalin, az Országgyűlés elnöke üzenetének tolmácsolása után Kötő József, az EMKE főjegyzője emelkedett szólásra. Az emlékünnepségen felavatták a magyarországi Siklós település támogatásával újraöntött iskolacsengőt, majd ismertették a diákok és tanárok tudományos dolgozatait. Bemutatták az I. György angol király mellszobrát, a budapesti Mikó Diana szobrászművész munkáját. A király a 300 évvel ezelőtti labanc pusztításokat követően oroszlánrészt vállalt a kollégium újjáépítésében. Az avatások sorát a kollégium véndiákjának, Barabás Miklós festőművésznek emléket állító dombormű leleplezése zárta (Lőrinc Lehel műve). A kollégiumokban kiállítások nyíltak meg, tárlatok fogadták az érdeklődőket. A rendezvényt az ápr. 25-i ünnepi istentisztelet és a "nagyenyedi két fűzfa" újraültetése zárta. /Szabó Csaba: Emlékünnep a nagyenyedi két fűzfa árnyékában. Felavatták I. György angol király mellszobrát. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 26./2007. február 28.Vidám és tanulságos történetként jellemezte a Krónika kérdésére György Attila csíkszeredai író kilakoltatásának történetét. Az ismert publicista néhány hete kiköltözött abból a szolgálati lakásból, amelyet a Székelyföld kulturális folyóirat szerkesztőjeként bérelt a várostól. György Attila hat évvel ezelőtt költözött a kétszobás szolgálati lakásba, melyet az akkori helyi önkormányzat utalt ki számára. A szerződést a felek évente megújították, majd 2005 márciusától a városvezetés arra hivatkozva, hogy a polgármesteri hivatalnak szüksége van az ingatlanra, nem volt hajlandó a szerződést megújítani. György Attila szerint a városvezetők ily módon próbálnak leszámolni azokkal, akik az övékétől eltérő politikai nézeteket vallanak. Mint felidézte, Antal Attila alpolgármester ki is jelentette: a szolgálati lakást olyan személyeknek kell kiutalni, akik hasznosak a megyeszékhely számára. Ráduly Róbert polgármester cáfolta, hogy személyes konfliktus állna a kilakoltatás hátterében. „. „A Székelyföldet kiadó Hargita Kiadóvállalat a Hargita megyei önkormányzat tulajdonában van, tartsa hát el az, ne hárítsák kiadásaikat a városra” – összegezett Ráduly. /Csata Orsolya: Kiköltözött György Attila. = Krónika (Kolozsvár), febr. 28.;2008. december 12.Román prefektus kinevezését követeli az SZDP és a D-LP Kovászna megyei szervezete. Nem tudja még, milyen jövő vár rá, a kormányváltás után maradhat-e vagy sem a prefektusi székben – mondta György Ervin, aki négy éve tölti be a kormánybiztosi tisztséget Kovászna megyében. György Ervin közölte, nem vállal majd újabb teendőket, ha más megyében kap megbízatást, Tulceán vagy Máramarosban nem szeretne prefektus lenni. György Ervin prefektus tevékenységével sokan elégedettek voltak, igyekezett segíteni a hozzá forduló kisembereken, és nem voltak jelentős konfliktusai az önkormányzatokkal sem. Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere a napokban azt nyilatkozta, szeretné, ha György Ervin helyén maradhatna. /Farkas Réka: Helyén maradhat-e György Ervin? (Politikai alku tárgya a prefektusi szék). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 12./2009. január 30.Leváltották György Ervin Kovászna megyei prefektust, helyébe Codrin Munteanut, Bukarest eddigi alprefektusát nevezték ki. György Ervin kormányfelügyelői tisztséget kapott. György Ervin úgy tudja, Horia Grama, a PSD Kovászna megyei elnöke „szólt Bukarestbe”, hogy a váltsák le őt. György Ervin elmondta, nem tudja, mit jelent a kormányfelügyelői funkció, ezért egyelőre nem dönt arról, hogy elfogadja-e az új kinevezést. Albert Álmos szenátor, az RMDSZ alsó-háromszéki elnöke elfogadhatatlannak nevezte a prefektus leváltását. „Kovászna, Hargita és Maros megyében magyar prefektusnak kellene dolgoznia, a kormány ezzel bizonyíthatta volna be, hogy valóban odafigyel a magyar közösségre” – mondta. Tamás Sándor Kovászna megyei tanácselnök rámutatott, az elmúlt húsz évben nem fordult elő, hogy a székelyföldi megyékben ne legyen magyar prefektus vagy alprefektus. /Kovács Zsolt: Menesztették György Ervint. = Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 30./2011. május 17.Késik a visszaszolgáltatások befejezése HáromszékenBár a Kovászna megyei tulajdonjog-megállapító bizottságnál folyamatosan növekszik az igénylések száma, idén nem valószínû, hogy több birtoklevelet kiállítanak Háromszéken - jelentette be tegnapi sajtótájékoztatóján György Ervin prefektus. Mint mondta, a megyében fõleg azért késik a földterületek visszaszolgáltatási folyamatának a befejezése, mert az igénylõk számos pert kezdeményeztek az elmúlt idõszakban. Gondot okoz továbbá az is, hogy a visszaszolgáltatás kezdete óta a vonatkozó jogszabály többször is módosult. A kormánymegbízott tájékoztatása szerint több olyan eset is van Háromszéken, hogy sokan az eredeti helyszínen igényelték vissza a földeket a 2005-ben elfogadott törvény alapján, ám azokat a területeket a korábbi jogszabályok alapján már kimérték, és a birtokleveleket is kiállították. Általában azok a tulajdonosok perelnek, akik telekkönyvvel tudják igazolni, hogy a viszszaigényelt földterület az államosítás elõtt a birtokukban volt. Több ilyen vitás terület van például Nagyborosnyón, ahol a község polgármestere belsõ ellenõrzést rendelt el, hogy próbálják a nézeteltéréseket orvosolni. Lõrincz Kálmán borosnyói polgármester lapunknak elmondta, több esetben törvényszéki határozat alapján kellene a régi tulajdonosnak viszszakapnia a területét az eredeti helyszínen, ám a 18-as törvény értelmében a más nevére húsz éve kiállított birtoklevelet lehetetlen megsemmisíteni. A község területén közel 5500 hektár szántó, kaszáló és legelõ van, ebbõl még 300 hektárra nem állítottak ki birtoklevelet. A belsõ ellenõrzés során azt próbálják feltérképezni, hogy hol van még szabad terület, és hol lehet újramérni a földeket. A polgármester szerint a rengeteg iratcsomó átvizsgálása hatalmas munka, valószínûleg idén nem tudják befejezni. György Ervin elmondta továbbá, tárgyalt a Vrancea megyei prefektúrával, hogy az ozsdolaiak idén is legeltethessenek a szomszédos megyéhez tartozó Tulnici területén. A két szomszédos község évekig pereskedett az 1968-as megyésítéskor Vrancea megyéhez csatolt ozsdolai erdõkért és legelõkért. Az ozsdolai közbirtokosság a földtörvény alapján igényelte vissza a birtokát, telekkönyvi kivonatokkal igazolva 2400 hektár terület tulajdonjogát. A tulnici-i földosztó bizottság visszautasította az ozsdolai kéréseket, majd hosszas pereskedés után, öt évvel ezelõtt a konstancai fellebbviteli bíróság kimondta a végleges ítéletet: a terület Vrancea megyét illeti, bár független szakértõk is igazolták, hogy 1800 hektár az ozsdolaiaknak jár. A döntés miatt a háromszéki község legelõ nélkül maradt. A háromszéki juhászokat többször megbírságolták a Vrancea megyei hatóságok, ha a vitatott területre hajtották az állatokat, tíz évvel ezelõtt verekedés tört ki a legelõk miatt. �?t éve a két megye prefektúrája minden évben megállapodást köt arról, hogy az ozsdolaiak használhassanak 500 hektár területet legeltetési díj ellenében. Brãndu Szilveszter ozsdolai polgármester elmondta, már a strasbourgi emberjogi bírósághoz fordultak az ügyben. Megoldódott viszont a Kovászna város és Tamásfalva közötti földvita. Amint arról beszámoltunk, a Kovásznához tartozó egykori termelõszövetkezetnek Tamásfalva határában is voltak földjei, így a 18-as földtörvény alapján több tucat kovásznainak ezen a területen mérték vissza a jussát. Bár a birtoklevelet is kiállították, a kovásznai tulajdonosok soha nem tudták használni a birtokukat, mert a helybeliek is igényt tartottak a falujuk határában levõ földekre és pert indítottak. A városi tanács nemrég felajánlott egy 65 hektáros területet, hogy azt mérjék ki a kovásznai tulajdonosoknak. Bíró Blanka Krónika (Kolozsvár) 2012. augusztus 24.Népzene- és néptánctábor Györgyfalván, másodszorA Falu Kútja Egyesület augusztus 12. és 19. között rendezte meg a II. Györgyfalvi Népzene- és Néptánctábort, amelynek résztvevői hétfőtől péntekig napi két táncpróbán tanulták a györgyfalvi táncokat, Both József és Both Zsuzsa – a Népművészet Ifjú Mesterei, valamint az EMKE Kacsó András-díjasai – oktatásában. Szabadidejükben a táborozók megtekinthették a faluközösség által adományokból létrehozott tájházat, meglátogathatták továbbá Jaskó Istvánt, avagy Pitti bácsit, ahogy a falu poétáját szólítják. A táborozók ott megtapasztalták a györgyfalvi ember vendégszeretetét és megcsodálták a vendégfogadó néprajzi gyűjteményét, sokan pedig az általa eladásra készített györgyfalvi mellényekből és priccses nadrágokból is vásároltak. A tábornapok fénypontjainak az esti táncházak bizonyultak, amikor a résztvevők nagy örömére a helyiek is csatlakoztak a mulatozáshoz, így első kézből tapasztalhatták meg a próbákon tanult figurák, lépések eredeti előadásmódját. Ebben természetesen nagy segítségre volt a tábori zenekar, a Tokos, amelyet idén februárban a 35 éves kolozsvári táncház alkalmával ismerhetett meg a közönség. A péntek estét megtisztelte jelenlétével Kallós Zoltán Kossuth-díjas néprajzkutató és népzenegyűjtő, aki levetített a táborozóknak egy 1986-ban készült, népzenés, -táncos forrásértékű dokumentumfilmet. Ezt követte a györgyfalvi református lelkész képes-zenés diavetítése, amely a bözödújfalui tragédiát mutatta be. A hetet – amelynek során a táborozók bejárták a feleki gömbkövekkel teli határt is – a szombat esti gálaműsor zárta. Felléptek a györgyfalvi gyerekek a héten tanult széki táncokkal, majd Buvári Réka györgyfalvi népdalcsokrot adott elő. A györgyfalvi tánccsoport fellépését követően a tábori zenekar a kolozsi Laka Aladár (Kicsi) emlékére egy tőle tanult virrasztóéneket adott elő, majd a gálaműsort a tábor résztvevői zárták, bemutatva a hét folyamán tanultakat. NAGY ÁKOS Szabadság (Kolozsvár) 2012. szeptember 24.Kétszáz év után szobrot kapott az angol királynő szépanyjaVasárnap avatták fel a Kis-Küküllő menti település első köztéri szobrát, amely a kisváros kétségtelenül leghíresebb személyiségének állít emléket, a „szülőföldszeretet és szépség nagyasszonyának”, gróf Rhédey Claudiának. Mindezt történt születésének 200. évfordulóján. A kastély udvarán állították fel a grófnő szobrát Az erdőszentgyörgyi Bodor Péter Művelődési Egyesület (BPME), a Százfonat Egyesület, a történelmi egyházak és az önkormányzat, továbbá az Európa a polgárokért program és a Communitas Alapítvány támogatásának köszönhetően ünnepelhettek vasárnap a település első köztéri szobrának avatásán. Rhédey Claudia legjelesebb szülötte a helynek és kultuszát fel is újították, de olyan név is, amelyből Erdőszentgyörgyön valóságos „márkanevet” is kialakítanának. A jelenlegi angol királynő szépanyja születésének kétszázadik évfordulójára nagyszabású rendezvénnyel készült volna a város, de egyelőre csak egy kis részét, a köztéri szobrot sikerült elkészíteni. De ez semmit nem csorbít az elképzelés megvalósításán fáradozók becsületén, sőt megerősíti őket munkájukban. Kétszáz éve lámpás Vasárnap délelőtt ökuménikus istentisztelet keretében emlékeztek az erdőszentgyörgyiek Rhédey Claudiára. Gáspár György református lelkész mint kora legszebb hajadonát és mint Isten hűséges szolgálólányát mutatta be, aki rövid, de beteljesedett élet után oda tért vissza ólomkoporsóban, ahol megkeresztelték és ahol konfirmált. Demeter Erika unitárius lelkész a grófnőt példaként emlegette: az ő tetemét a keresztszüleitől kapott, és az idegen földön mindvégig viselt nyakéke alapján azonosították a múlt században, míg a keresztyén embert a szíve fölött hordozott hite alapján ismerik fel. A grófnő hitével együtt magával vitte szülőfaluját és a Kis-Küküllőt, idegenben is vállalta a szülőföldjét: ez volt az ő otthona és itt talált végső nyugalmat is. Ferencz István plébános előttünk járó lámpásként beszélt a nagyasszonyról, aki ragaszkodott hitéhez, magyarságához, szülőföldjéhez, és kétszáz éve is nekünk világít, példát mutatva. Avatás és koszorúzás Mintegy kétszáz személy jelenlétében leplezték le a „szülőföldszeretet és szépség nagyasszonya”, gróf Rhédey Claudia mellszobrát a Rhédey-kastély udvarán. Az ünnepi szavalatok, a Cantuale énekegyüttes és a méltató beszédek után koszorút helyezett el a Bodor Péter Közművelődési Egyesület, a Százfonat Egyesület, a Szent György Lovagrend, az önkormányzat, a helyi önkormányzat és a szobor készítőjének fia. Ezután a kastély pincéjében megnyitották a marosvásárhelyi Novák József képzőművész kiállítását, amely a mintegy nyolcszáz munkát magában foglaló címeranyag egy részét mutatja be a helyieknek, ezzel mintegy „életet és lelket” adva a már restaurált pincéknek. Egyelőre csak a szobor áll A szoborállítás igénye már a rendszerváltás első éveiben megfogalmazódott a helybéliekben. A gipsz szobrot 1996-ban készítette el a helyi születésű, de Székelyudvarhelyen élt Székely József (1929–2006) képzőművész. Ez éveken át a Rhédey-emlékszobát díszítette, majd átkerült a Rhédey-kastélyba, ennek restaurálása miatt ma az iskolában kap helyet. Tavaly még abban reménykedtek, hogy Claudia születésének 200. évfordulóján ünnepélyes átadásra kerülhet a restaurált műemlék kastély és az udvarát díszítő szobor is. A már egy éve elkészült programtervezet szerint az avatóünnepség három napos lett volna, és többek között történelmi előadásokat, kiállításokat, kastélybált, könyvbemutatókat, szoborállítást és más kulturális eseményeket foglalt volna magába, a meghívottak listáján természetesen szerepelt az angol királyi család, nevezetesen Károly herceg is. A finanszírozás miatt a kastély javítási munkálatai nem a megfelelő ütemben haladtak, így nyilvánvalóvá vált, hogy a programtervezetből csak a szoborállítás válhat megvalósíthatóvá, a többi esemény megszervezésére csak a munkálatok befejezése után kerülhet sor – mondta el Hegyi László volt alpolgármester, a Szent György Lovagrend tagja, a BPME alelnöke. Azt is megtudtuk: a szobor bronz mását Sánta Csaba szovátai képzőművész öntötte meg, a talapzatot a csíkszeredai Dóczy András kőfaragó készítette. Egy perc csenddel Bartos Miklós tanár úr emléke előtt is adóztak a szentgyörgyiek, aki a település múltjának, nevezetességeinek, személyiségeinek felkutatásáért sokat fáradozott, és aki Rhédey Claudia emlékezetét is visszaadta, örökségül hagyta a mai és a következő nemzedékeknek. A grófnő üzenete Ünnepi beszédében Csibi Attila Zoltán polgármester kifejtette: Rhédey Claudia szülőföldszeretete minden ember számára példaértékű. Mindenki büszke, hogy a települést jegyzik az angol királyi családfán, de az erdőszentgyörgyieknek sokkal fontosabb kell legyen az, hogy a grófnő szerette ezt a települést. Az ő üzenete a szülőföld szeretete, az itthonmaradás, az itthon való boldogulás. Olyan otthont kell itt teremtenünk, amelyre büszkék lehetünk. Ugyanilyen fontos ma a nevelés, a hagyományok, a táj szépsége, de olyan szellemiséget és értéket is kell magunk mögött hagynunk, amely biztosítja az utókornak a minőségi megmaradást és a nemzetiség megőrzését. „Álljon ez a szobor minden erdőszentgyörgyinek példaként, olyan példaként, amelyre büszkék lehetünk” – hangsúlyozta a polgármester. Rhédey Klaudia Erdőszentgyörgy nevezetes szülöttei közül kétségkívül a leghíresebb az 1812 szeptemberében született gróf Kisrédei Rhédey Claudia (1812–1841) gróf Rhédey Lászlónak és báró Inczédi Ágnesnek egyetlen felnőttkort megért gyermeke, a mai Windsor-uralkodóház egyik ősanyja, II. Erzsébet angol királynő szépanyja. A szépségéről és okosságáról híres lány tizennyolc éves volt, amikor I. Ferenc császár és magyar királytól a család meghívót kapott, és egy báli szezonra Bécsbe utazott. A bálon Sándor württembergi herceg és Claudia első látásra egymásba szeretett. Sándor Pál Lajos herceg I. Vilmos württembergi király unokafivére volt, aki az ősi Teck hercege címet is viselte. Öt évi várakozást követően 1835. május 2-án házasságot kötöttek. Az életvidám, szeretetre méltó asszony csak hat évig élhetett boldog házasságban. Claudia 1841 szeptemberében férje után utazott Grazba, de az út során életét veszítette, október 1-jén Pettau városában elhunyt. Férje soha nem tudta őt elfeledni, ezt íratta koporsójára: „Az asszonynak, ki nekem mindig örömet, boldogságot adott, szomorúságot, könnyeket csak egyszer életemben, mikor egyedül hagyott.” Claudia utolsó kívánsága szerint holttestét hazaszállították Erdőszentgyörgyre. A grófnőt a Rhédeyek sírkamrájába temették el. A monda szerint bebalzsamozott szívét jóval később, férje halálakor, annak koporsójában helyezték örök nyugalomra. Claudiának és Sándor hercegnek egy fia és két leánya született. Egyetlen fia, Ferenc Teck hercege, királyi családból választott magának feleséget: Mary Adelaide brit hercegnőt. Gyermekeik közül Máriát a yorki herceghez, Györgyhöz adták feleségül, aki 1910-től V. György néven lépett az angol királyi trónra. Rhédey Claudia unokája királyné lett, dédunokái, Edward és VI. György herceg pedig angol király. VI. György idősebbik lánya, Claudia ükunokája, 1952-től II. Erzsébet néven angol királynő. Claudia sírja fölé unokája, Mary Victoria Teck hercegnő 1905 májusában márvány emléktáblát állíttatott. Mária királyné 1935-ben Fülöp Ferenc erdőszentgyörgyi lelkész levelére vizsgálatot rendelt el, utasítva a bukaresti angol követséget, hogy az azonosítást egy szakértői csoporttal végeztesse el Erdőszentgyörgyön. Felnyitották a sírt, elvégezték az azonosítást, ami a koporsóban lévő nyakék alapján megtörtént. Ezt a nyakéket – a legendárium szerint – Rhédey Claudia a konfirmáció alkalmából keresztszüleitől kapta. Miután idegenbe ment férjhez, a nyakéket állandóan hordta, ez emlékeztette szülőföldjére. Az angol trónörökös, Károly herceg már ellátogatott Erdőszentgyörgyre, hogy lerója kései tiszteletét szépanyja nyugvóhelyénél. Erdélyi és magyarországi látogatásai során pedig több alkalommal emlegette, hogy magyar vér is csörgedez ereiben. Az erdőszentgyörgyiek az angol királyi geneológia alapján kiszámították, hogy II. Erzsébet angol királynő ereiben 17% magyar, sőt magyar királyi vér is folyik. Gligor Róbert László Székelyhon.ro 2013. október 28.Visszavenni ErdélytGyörgy Péter Állatkert Kolozsváron. Képzelt Erdély című kötetéről szervezett vitát a budapesti zsidó közösségi otthonban, a Bálint Házban a Mérei Ferenc Szakkolégium. Társadalomkutatók, újságírók vitatkozhattak a szerzővel a Trianon-trauma értelmezéseiről, az Erdélyről szóló mítoszok természetéről. Parászka Boróka tudósítása. A budapesti kerekasztal beszélgetésen felszólalt Bárdi Nándor, Feischmidt Margit, Papp Z. Attila, Szerbhorváth György, Szilágyi Gáll Mihály valamint e tudósítás szerzője is. György Péter elsősorban irodalmi szövegeken, különböző életműveken, a szimbolikus terek értelmezésén keresztül keresi a választ ebben a kötetben arra, hogyan alakult az elmúlt évszázadban az Erdélyről való beszéd a magyar kultúrában. Karinthy Frigyestől Szilágyi Domokosig, Szabédi Lászlóig, Bretter Györgyig több életmű is egymás mellé rendelődik. Miféle kontextus jön így létre, és mire elég ezeknek az értelmezése? Megrajzolható-e ily módon az Erdély-képek, ideológiák története? Erről szólt az éles hangú vita, amelynek fontosabb szempontjait összegezzük. Papp Z. Attila kisebbségkutatóként úgy vélte, ez egy rendkívül gazdag könyv, rengeteg információ van benne azok számára is, akik nem Erdélyből származnak. Az azonban nem eldönthető – hangsúlyozta a kritikus, hogy kiknek szól ez a mű? Erdélyből nézve ugyanis – figyelmeztetett Papp Z. Attila – kevésnek tűnik. Az sem egyértelmű, hogy az irodalmi szövegeken keresztül megragadott Erdély „milyen Erdély”, és az az erdélyiség, amely a jelzett módon kibontakozik, kinek a valódi problémája, ha probléma? „Erdély nem az erdélyieknek gond, a csonka magyaroknak lehet kihívás, hogy mit jelent ez a térség. A kilencvenes években kerültem Magyarországra, és itt lettem valójában erdélyi, itt húzták rám a skatulyát” – magyarázta saját szempontjait a felszólaló, aki a módszertani kérdésekre kitérve elmondta: ismerve György Péter munkásságát, nem meglepő, hogy különböző irodalmi műveken keresztül próbál különböző történelmi korszakokat megérteni. De – vélekedett Papp Z. Attila – miközben a szerző mítoszt akar helyretenni, dekonstruálni, valójában újabb mítoszt teremt. Azt a mítoszt, hogy Erdéllyel nehéz foglalkozni, és ezt a probléma-összest, amelyet ez a térség, valamint az erről a térségről való beszéd, az erre való hivatkozás jelent – Magyarországon nem is lehet megérteni. „György Péter maga is mitizált gondolkodást folytat” – hangzott el a Bálint házban, ennek a kötetnek a problémája pedig az, hogy megkerüli a társadalomtudományos gondolkodást. Azt a gondolkodást – tette hozzá a társadalomkutató – amely a kilencvenes évek óta virágzik, de már a korábbi évtizedekben is működött. „Nincs jelen sem a néprajzi, sem a demográfiai, antropológiai ismeretek tömkelege, vagy csak egy-két utalás bukkan fel, hiányolom a nemzetközi szakirodalmat is, mert nem csak magyarul írtak Erdélyről” – figyelmeztetett az első felszólaló. Inkább szól Magyarországról Szerbhorváth György szociológus is személyes szempontok felől közelített, mint olyasvalaki, aki 1992-ben költözött először Magyarországra a Vajdaságból. „Ez a kérdéskör, amit ez a könyv érint, olyan gitt, amit én is azóta rágok” – fogalmazott Szerbhorváth, aki szerint a kötet helyenként provokatív és problémaérzékeny. Ezzel együtt több szempontból „felháborítónak” nevezte György Péter munkájának több elemét. Például azt, hogy (Selyem Zsuzsa 9 kiló. Történet a 119. zsoltárra című művét idézve és arra hivatkozva) elmarasztalóan ír a Magyarországon tovább tanuló, az ország határain kívülről érkező diákok ellátásáról. Szerbhorváth emlékeztetett: a külföldről érkező diákok fogadtatása nem volt egyértelműen és egyöntetűen rossz, ő maga vajdaságiként kiemelt ellátásban, zavarba ejtő figyelembe részesült. „Az a gyanúm, hogy egyes határon túli írók a kelleténél is jobban traumatizálják magukat, mert ha ez nem így lenne, nem lenne miről írjanak. Trianon óta fel-fel bukkan, hogy a centrum nem tud mit kezdeni a perifériáról, Erdélyből Magyarországra érkező diákokkal. Én, vajdaságiakként éreztem a szolidaritást” – emlékezett vissza György Péter második kritikusa, aki azt is sérelmezte, hogy bizonyos életműveket – például a Gion Nándor életművét leegyszerűsítően, vagy tendenciózusan kezeli a Kolozsvári állatkert szerzője. „Gion Nándor jó tollú író volt, de nem az eszéről, hanem a karrierjéről volt híres. A hatvanas években ösztöndíjjal Magyarországra került, zsidózott egy sort, aztán visszament Vajdaságba. Írt egy bődületesen rossz naplókönyvet, és aztán kilencvenes években is belement olyasmikbe, amelyeket másképpen nem lehetett leírni, mint úgy, hogy etnikai sztereotípiákat alkalmazott, például cigányozott. Aztán megint Magyarországra érkezett és eljátszotta az áldozatot. Ezek a részek nekem nem tetszenek, mert ezt differenciáltabban is meg lehetett írni” – hangzott el a Bálint-házban. Bárdi Nándor történészként úgy vélte, ez a könyv több mint egy szöveg, a kötet nem más, mint György Péter érvényességkeresése. Mindaz, ami ebben a nagyon vitatott könyvben szerepel, a hozzászóló szerint sokkal inkább szól Magyarországról, szól a budapesti kulturális odafigyelés hiányáról, és a nemzetiesítési folyamatokról. „A magam fajta szakértőnek csapdahelyzete van. Felállhatnék és elmondhatnám egy 26 oldalas hibajegyzékben, hogy mi a baj ezzel a könyvvel. Összevethetném ezt a munkát T. Szabó Levente egyetemtörténeti és ideológiatörténeti írásaival, vagy Szilágyi N. Sándor ember–világ előadásaival. És kiderülne, hogy Péter egy provinciális csávó, miközben egy budapesti véleményvezérről van szó. Ez mégis egy fontos könyv, Németh László romániai útinaplójához hasonlítanám” – összegezte a kutató, aki az esszékötet javára írta a hihetetlenül széles kontextualizalizációt. „Ha erdélyi véleményeket hallok, akkor azok a következők: olyan szövegekről tesz említést ez a könyv, amelyekkel én még nem találkoztam, a második azt hogy »nem bírtam elolvasni«, a harmadik az, hogy »földhöz csaptam«” – mesélte saját tapasztalatait Bárdi, aki Papp Z. Attilához hasonlóan a „nagyon fejlett” szakirodalom, a vonatkozó román és a nemzetközi tanulmányok, kutatások használatát kérte számon György Péteren. Az éles szakmai kritika elismeréssel is kiegészült. „Azért fontos ez a könyv, mert egy véleményvezér trauma-listázásáról szól, szemben a hiszterizálással, amelynek a kialakításában, a kilencvenes években ő maga (ti. György Péter) is részt vesz. Tehát ebben a könyvben ő maga is önmaga ellen küzd” – vélekedett a hozzászóló, aki úgy vélte, mindezzel együtt „a szakmai hierarchiában” a legfontosabb teljesítmény ebben a témában Trencsényi Balázs A nép lelke című munkája, valamint a többszerzős, Feischmidt Margit által is jegyzett Kolozsvár kötet megjelenése. (Bárdi Nándor a Liana Grancea, Jon Fox, Rogers Brubaker és Feischmidt Margit által közösen szerkesztett Nacionalista politika és hétköznapi etnicitás egy erdélyi városban című kötetre utal.) Mitikus vagy alulinformált kapcsolat Feischmidt Margit kulturális antropológus ehhez kapcsolódva úgy vélte, György Péter könyve egy közíró diagnózisa, keretes munka. Látlelet a kortárs magyar társadalom veszteseiről, akik a múltba menekülnek, a Trianom-traumát létrehozó Magyarországról. Erre a fajta múltba fordulásra, traumatizálásra három reakció van Magyarországon, és mindezekről ez a könyv beszél Feischmidt Margit szerint. Az egyik reakció az, amelyik létrehozza a múltba visszahelyezett Erdélyt, és működteti az ehhez kapcsolódó identitásipar. A másik tipikus reakció az elfordulóké, akik úgy vélik, ez a nosztalgikus, mítoszt teremtő ország nem a saját Magyarországuk, ezért nem foglalkoznak sem a mítosszal, sem Erdéllyel. A harmadik viszony, amit György Péter azonosít, a némaság, azoknak (a többségében erdélyi migránsoknak) a reakciója, akik nem találják a hangjukat ebben mitizáló Nagy-Magyarországban. „Megérintett engem ez a könyv” – vonta le a következtetést a társadalomtudós, aki maga is erdélyi származású migránsként telepedett át Magyarországra. Szilágyi Gál Mihály az Eötvös Loránd Tudományegyetem média tanszékének oktatójaként szólt hozzá a vitához, György Péter kötetét provokatívnak nevezte, olyan munkának, amely megkérdőjelezi a centrum-periféria viszonyt a magyar kultúra területi megosztásában, és arra mutat rá, hogy ez egy többszólamú és nem hierarchikus kapcsolatrendszer. Az esszékötet fontos felismerése – tette hozzá Szilágyi Gál Mihály –, hogy „nincs életszerű mentális kapcsolata Magyarországnak Erdéllyel, mert ez a kapcsolat vagy mitikus, vagy alulinformált.” György Péter a kötettel kapcsolatban hangsúlyozta, az irodalmi szövegekre való hivatkozás (például a Szabédi életmű beemelése) kockázatos, de azért nélkülözhetetlen és megkerülhetetlen, mert csak így lehet megértetni és közelebb hozni a magyarországi olvasókkal, hogy mi minden történt Erdéllyel, és az Erdélyre való hivatkozással. „Ma egy olyan ideológiai hidat próbálnak meghúzni, ami a Szent Magyarországtól a Szent Magyarországig tart, és közte nem volt semmi”. Erdélyi Riport (Nagyvárad) 2015. június 3.Magyar Kisebbség, 2014/2.Bakk Miklós Trianon, mint emlékezetpolitikai ütközet. Újabb széljegyzetek György Péter Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély című könyvéhez György Péter könyvéről1 írni: időben is változó feladat. A mű ugyanis olyan esszéfolyam, amely kritikáit is bekebelezni látszik, mi több, úgy tűnik – most, jó egy évvel a megjelenése után –, hogy saját recepciótörténetét is magában foglalja. Nem lehet írni róla úgy, hogy abban ne legyenek jelen valamiképpen a könyvről már megírt értelmezések, kritikák, recenziók. Gondolatébresztő kritikai értelmezést írt eddig e kötetről Selyem Zsuzsa (Szolidaritás és kritika. Holmi, 2013. 12. sz.), Nóvé Béla (Erdélyi fantomkalauz. Holmi, 2013. 12. sz.), Takáts József (Öt széljegyzet. Jelenkor, 2013. december), Balázs Imre József (A megtisztítás tárgya. Magyar Narancs, 2013. 28. sz.), Sebestyén Rita (Jelentésbozót. Revizor – a kritikai portál, www.revizoronline.com), Balázs Péter (Mítoszok kora. Mozgó Világ, 2013. november stb.) – és e felsorolás távolról sem teljes. A könyv belső logikai szerkezete három szinten próbálja meg összefoglalni azt, hogy mi lehet és mivé lett a mai magyar identitás és közgondolkodás számára Erdély. E szintek a következők: a) az Erdély elszakadása szempontjából releváns korszakok és események (a dualizmus kora, a Károlyi vezette Népköztársaság, a Tanácsköztársaság, majd a Horthy-korszak) újraolvasása, b) a magyar irodalmi téma-, stílus- és attitűdképződés vizsgálata a történelem kritikus fordulópontjain (magyar írók az őszirózsás forradalomban, a Kommünben, majd a 20-as évek kurzusának felépítésében, illetve – a határ innenső oldalán – az erdélyi irodalom formálódása a „kisebbségi kényszerűségek” esztétikailag és etikailag tágítható körülményei között), illetve c) az emlékezetpolitika dekonstruálása és a magyar politikai közösség újraalkotása. A gondolatmenet e három szintjét igazából nem is lehet szer- 1 Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély. Magvető Kiadó, Budapest, 2013. kezeti elemnek tekinteni, hiszen csak részben határolódnak el fejezetszerűen a könyvben, inkább oly módon indázzák körbe egymást, hogy az tulajdonképpen egységet teremt a könyv tematikai csapongásában. Olyképpen történik ez, mint Leonardo da Vinci kettős csigalépcsőin a felfelé haladás: a külső szemlélő (oldalról nézelődő) számára nem világos, hogy a felfelé haladók egyazon lépcsőn vannak-e, ki követ kit tulajdonképpen, csak a haladás közös iránya bizonyos. Mindazonáltal a kötet belső logikai szerkezete mellett érdemes röviden bemutatni a „külső” logikai szerkezetet – a fejezetekre tagolás módját – is, mert ez mutatja, hogy a kötet belső logikája miképpen veszi birtokába a témáját. A bevezető első fejezet után, amely a könyv főbb tézisei mellett a kiindulópontot is megfogalmazza – megállapítván, hogy Magyarország sohasem ismerte Erdélyt –, a 2. fejezet (Két hegy: Dobogókő, Pannonhalma) gyakorlatilag a kötet módszertanába vezet be. E szellemes fejezet két kultusz létrehozásának és karbantartásának a gyakorlatát állítja szembe: míg Pannonhalma építészeti megújulása a magyar katolicizmus letisztult világát viszi tovább, Dobogókő építményei (elsősorban Makovecz Zsindelyes Vendégháza) egy kitalált hagyomány tobzódóhelyei, annak a szinkretizmusnak a kultikus központja, amely „a neotradicionalista, nemzeti radikális, javarészt az új médiumokat használó alternatív történelem Trianon-mítosz topográfiájához hasonlatos” (52. o.). Egyértelmű, hogy ezzel a szerző a „történelmen kívüli” Trianon-építést (mint mai jobboldali politikai gyakorlatot) ítéli el; de – ettől most eltekintve – módszerének két szemléleti vonatkozását is érdemes annotálnunk. Az egyik: a public history kétségtelenül megállapítható tobzódása távolról sem csupán politikailag motivált jelenség, ahogy azt György Péter állítja. Jan Assmann nyomán elfogadottá vált, hogy a történelemtudomány – tudományként is – a kollektív emlékezet része, mi több, Assmann kommunikatív emlékezet fogalma (mely elsődlegesen a kortárs emlékezetet jelenti)2 arra az értelmezésre is nyit, hogy a történetírás (mint szakma, mint tudomány) a tömegkommunikáció korszakában elvesztette a számára biztosított legitim hozzáférést a múlt megismeréséhez, azaz: a múlt egyetlen legitim megismerőjének szerepét. Verseny tárgyává válik, hogy ki birtokolja a múltat, az egyetlen „igaz történelmet”, és ennek a versenynek a résztvevői nem csupán politikai szereplők, hanem mindazok, akik a múlt valamely eseményét nemzedéki emlékezetté akarják emelni. György Péternek csu- 2 Lásd Assmann, Jan: A kulturális emlékezet. Atlantisz, Budapest, 1999, 51. pán annyiban van igaza, hogy a kompetíció kimeneteléhez politikai érdekek kapcsolódnak. A másik kifogásolható mozzanat: a letisztult kánon és a zavaros szinkretizmus szembeállítása, ugyanis a szinkretizmus megítélése általában negatív, hiszen a megítélés alapja mindenkor általában egy kánon (némi iróniától sem mentes kiegészítésképpen: a kereszténység kanonizácója is az őskereszténység szinkretizmusának a „lezárásával” kezdődött 324-ben). A 3–6. fejezetek elsősorban esszészerű történelemértelmezései a Trianon előtti és utáni korszakoknak, mozzanatoknak. A szerző ezekben már körvonalazott módszertanához egyéníti a magyar történelemtudomány mérvadó Trianon-tanulmányait, ugyanakkor azonban bírálatként azt is megfogalmazza, hogy a magyar történészek „az elmúlt húsz év során inkább kevesebbet foglalkoztak Trianonnal, mint túl sokat” (382.old.), s ezzel a mulasztással tulajdonképpen ők nyitották meg az utat a politikai fantázia csapongása és manipulatív mozgása előtt. Úgy véljük, hogy a public history fentebbi jellemzése nyomán ez a vád sem igazolható. A könyv második nagy tömbje (8-12. fejezet) az erdélyi magyar kultúra és irodalom önreflexióját perli vissza, mintegy lehetséges és hallgatólagos gátként az identitáspolitika nagy expanziójával szemben. Végül a 13–16. fejezetekben a szerző visszatér a magyar identitáspolitika és az újrakonstruált erdélyiség kérdésköréhez, immár a kettős állampolgárság révén megteremtett kontextusban. Már a kötet bonyolult és mégis elmés szerkezeti vázának e rövid ismertetése is sejteti: oly sokféle módszer, recepció és szintézis kavarog a műben, hogy annak átfogó, szisztematikus kritikája majdhogynem lehetetlen. A fentebb idézett recenzensek ezért az impresszionisztikus értékelés (például Balázs Imre József, Selyem Zsuzsa) vagy az annotáló kritika útját (például Takáts József, aki öt széljegyzetet fűzött a könyvhöz) választották. A továbbiakban írásunk is ez utóbbival, a széljegyzetelő kritika eszközével él. György Péter könyve előszavában – mint említettük – nem csupán tárgyát, hanem fő tézisét is előrevetíti: „... felgyorsult folyamatot követek nyomon: a monokulturális, xenofób történeti kultúrfölény, a nagyhatalmi álmokat idéző, retorikája által létező jobboldali radikalizmus és restauratív emlékezetpolitika, a neotradicionalizmus uralkodóvá válását” (20. o.). Ha van terminológiának téziselőlegező hatalma, akkor az itt máris tetten érhető – e megfogalmazás is világossá teszi, hogy György könyve a „határontúliság” eszmei megközelítéséhez kínál fel új kiindulópontokat, mégpedig, ahogy a kötet megjelenését beharangozó kommentárokból az kivehető volt: elsősorban a mai magyar baloldali gondolkodás számára. A szerző bizonyítási eljárásának kiindulópontja az, hogy a magyar társadalom számára történeti okok folytán is „ismeretlen Erdélyt” ma olyan képzelt Erdély helyettesíti be, amely – mítoszként – levált a történeti időről, s a magyar szenvedés és fájdalom metaforájává vált (22. o.) Az így létrejött „paratörténelmi” közegben úszkáló-úsztatott „képzelt Erdély” és Székelyföld pedig nagyon jól funkcionál saját történelme nélkül, és a Trianon-trauma nacionalista felhasználásmódját valósítja meg egyfajta „virtuális valóság”, más Erdély-valóság felépítésével. A györgypéteri provokáció e tézis kibontásában kettős. Egyrészt azt sugallja, hogy az új emlékezetpolitika – a jelenlegi magyar jobboldal „terapeutikus, kompenzatív emlékezetpolitikai forradalma” – nagyon nagy szabadságfokkal teremt politikai valóságokat, azaz: nem egyéb, csupán erőteljes manipulációs eszköz. Másrészt – bizonyítása sikere érdekében – azt a dekonstruáló módszertant teszi elsődlegessé, amely a szimbolikus földrajz (Edward Said) és a kulturális antropológia eredményei nyomán azt a magabiztosságot hirdeti, hogy a szimbolikus jelentések exegézise, sűrű szételemzése semleges, a tudományéval vetekedő és azzal egyenrangú tudást eredményezhet – például az identitáspolitikára nézve. Az alábbiakban ehhez a két tézishez fűzünk egy-egy széljegyzetet. Az elsőben az emlékezetpolitika konstruálásának egyirányúságát vitatjuk. György Péter könyvében szinte végig a „virtuális Erdéllyel” együtt említi Székelyföldet is. Ez nagyon jól jelzi a könyv szemléleti csapdáját. Ugyanis Erdély és Székelyföld csak Magyarországról – és a könyv premisszái felől – tekintve látszik azonos státusú emlékezetpolitikai egységnek („... a képzelt Erdély, a még részben etnikailag homogén, illetve annak beállított Székelyföld vált a kompenzatív magyar emlékezetpolitika egyedüli partnerévé”, 21. o.). Valójában azonban – erdélyi magyar nézőpontból – lényeges különbség van a két térségi egység szimbolikus létmódja között. Míg Erdély valóban csak az emlékezetpolitika révén régió – minthogy régióként való újrakonstituálódásában az erdélyi magyarságnak aktív politikai szerepe, közpolitikai súlya nincs –, Székelyföld esetében már nem ez a helyzet. Itt – mondhatni – párhuzamos folyamatként rajzolódik ki Székelyföld magyarországi mitologikus felépítése és helyi szimbolikus megkonstruálása, és bár a kettő között most csak párhuzam látható, (egyre növekvő) különbség is van közöttük. Székelyföld szintén most újrakonstituálódó régió; a régiók pedig – Anssi Paasi értelmezésében – olyan közepes méretű területek, amelyeket, a „helyektől” (például a lakóhelytől) eltérően, nem lehet ugyan közvetlenül megélni, de szimbolikus jelleggel beépülhetnek a régiólakók tudatába. Paasi szerint a régiót emberi és társadalmi kategóriaként kell kezelni, amelyben a meghatározó az, hogy a társadalom szerveződése mindig térszervezés is. A régió – mint a társadalmi térszervezés egyik alapkategóriája és -egysége – nem állandó, statikus kategória, hanem folyamatként értelmezhető: a régiók születnek és eltűnnek (természetesen a folyamat történeti léptékű). A régió létrejöttében, intézményesülésében négy szint különíthető el, éspedig: 1) a területi keretek kialakulása, azaz a határoké, amelyek előbb szociálisan és kulturálisan rögzültek, és elsősorban a „mi” és az „ők” elválasztásai erősítik meg; 2) a területi szimbólumok megszületése (ezen zászlók, címerek, népviseleti sajátosságok, de akár sajátos irodalmi alkotások is érthetők); 3) a régió jellemző intézményeinek a létrejötte (múzeumok, oktatási intézmények stb.), és végül 4) a régió társadalmi (majd hivatalos) elismerése, mind a régió lakói, mind az azon kívül élők körében.3 Ebben a modellben leírható az a folyamat, amely során a történelmi narratívák „tájba-írása”, a tájidentitás konstruálása révén a tájak a kulturális, mentális emlékezet részévé válnak, és ekként mozgósíthatóak is. Itt válik a Paasi-féle régióképződés és a nemzeti identitás konstruálása hasonlatossá, amennyiben a nemzeti hovatartozás konstrukcióját is úgy tekintjük, hogy az nem más, mint – Zombory Máté meghatározása szerint – „folyamatos elhelyezés és elhelyezkedés a változó térben, azaz térbeli gyakorlatok használatbavétele: határmegvonás, térhasználat, viszonyok térbeliesítése”.4 Mindaddig, amíg a székely régió képződésében csupán a területi keretek és szimbólumok kérdése van előtérben, a konvergencia a kompenzatív magyar emlékezetpolitikával szembetűnő, és Székelyföld saját keretei közt is visszaigazolni látszik – a magyarországi lakosok számára – a tájba vetített emlékezetpolitikát. Mindkettő ugyanazokkal a történelmi és mitologikus elemekkel építkezik, és az azonosság 1848–49-re megy vissza, amikor – a modern magyar politikai nemzet születésekor – a székely társadalom is e nemzetbe való integráció mellett döntött. Azonban a székely tájidentitás közigazgatási és közpolitikai komponenssel való kiegészülését követően (a Paasi-modell harmadik és negyedik szakaszában) minden bizonnyal a fordított használat gyakorlatai is megjelennek: a székely regionális közéletnek minden bizonnyal lesznek olyan elemei, amelyek manifeszt „Magyarországgal-szembeniségükkel” tűnnek majd ki (ennek nyomai ma a vicckultúrában fedezhetőek fel). 3 Paasi, Anssi: Europe as a Social Process and Discourse. Considerations of Place, Boundaries and Identity. European Urban and Regional Studies, 2001. 8. sz. 16–18. 4 Zombory Máté: Az emlékezés térképei. L’Harmattan, Budapest, 2011, 84. A másik megjegyzésünk az identitáspolitika teljes dekonstrukciójával és semleges tudássá való szétfoszlatásával kapcsolatos, amely az európai hagyományú illuminátori attitűdből vezethető le. Ma már legitim nézőpont a társadalomtudományokban, hogy a nacionalizmus nem valamilyen rossz tulajdonság, eltorzult kollektivista ideológia, hanem társadalmi folyamat, amely mintegy „a nemzet létrehozásáért felelős”. Zombory Máté – akinek fennebb idézett, Az emlékezés térképei című könyve, úgy tűnik, alapvető inspiratív hatással volt György Péterre – a nacionalizmust olyan társadalmi gyakorlatként fogja fel, amely a hely és emlékezet folyamatos és megújuló összekapcsolódásaként, a modern emberi közösségek permanens lokalizációs gyakorlataként írható le. A dekonstruálás ennek a gyakorlatnak a leírása és szétszálazása, amelynek azonban két finalitása lehet. Az egyik: egy „leleplező” attitűd, amely minden „csoportlény” (Rogers Brubaker kifejezése) helyébe egyéni aktusokat, azok többesét, az általuk teremtett „képet” állítja. Ezeknek az intenciómögöttese viszont egészen más lehet, mint amit a „kép” értelemegyüttese a közösségekben továbbvisz. György Péter a mai magyarországi Erdély-képet ilyen konstituálódás eredményeképpen fogja fel. Kiindulópontja, mint láttuk, az, hogy abból a „történelmi tényből” (tulajdonképpen filológiai tényből), hogy Magyarország „sohasem ismerte Erdélyt”, mára egy önfenntartó Erdély-kép alakult ki; e képben pedig a régió poszttrianoni magyar kultuszhelyek integrált gyűjteményeként jelenik meg, olyan gyűjteményként, amelyet a mai magyar politika egyszerre tart fenn önérdekűen és használ felelőtlenül. Szerzőnk konklúziója azonban még radikálisabb: nincs is más Erdély, csak ez a kép, melyet az – alapvetően magyarországi, homálygó – traumaközösség fölé politikai kontárkodással, de végzetszerű érvénnyel festettek: „Szó szerint ennek vagyunk ma szemtanúi – illetve annak, hogy miként lett a nemzet lelkierejét meghaladó feladat kihasználása, politikai árucikké változtatása a kortárs magyar társadalom legnagyobb kihívása” (írja könyve 92. oldalán). Szerzőnk itt tulajdonképpen meg is áll, és ezzel a leállásával ad – sajátos módon – konkrét politikai perspektívát kötetének. A várakozás, hogy György Péter, aki igazán autentikus baloldali gondolkodó, a magyar „határontúliság” jobboldali narratívájával szemben megalapozzon – végre! – egy alternatív értelmezési keretet a baloldal számára, itt kap maga is két értelmű ajándékot. Sőt: ad a „kép” politikai használóinak. Hiszen ha Erdély csupán egy „kép”, akkor az érte vagy ellene folytatott csaták is megrekedhetnek a képek értelmezésében, vagyis az ideológiai viták színterén. Mert nincs ártatlan dekonstruálás. György Péter minden bizonnyal érzi könyve határait – ezt elég pontosan és korrekt módon meg is fogalmazta egy, az Erdélyi Riport-nak adott interjújában5 –, mégis, az ő dekonstruáló megközelítésében kiépített pozíció maga is önálló politikai életet kezdhet, aminek eredményeképp tulajdonképpen szembefordul azzal a kiindulóponttal, miszerint a nacionalizmus társadalmi folyamat is, amelyet a modern közösségek szintjén a természetes átélhetőség igénye tart fenn. Ha ugyanis a nacionalizmus „objektív módon” dekonstruálható, akkor létezését, fennállását mesterségesnek, tehát tisztán politikai szándék által vezéreltnek gondolhatjuk, vagyis kollektivista ideológiának. Ez az eredmény akár független is lehet a szerző szándékától. A dekonstruáló módszertanok csúcsán álló értelmiségi érezheti, hogy ő csupán egy független és semleges pozíciót teremtett meg, valójában azonban maga is egy politikailag felhasználható diskurzuson ügyködik. Az pedig már teljesen másodlagos, hogy felkínálja-e szétanalizálásának valamely eredményét valamilyen politikai pólus számára, vagy csupán hagyja, hogy műve „elengedett gyeplővé” váljon a narratívák versenyében. Nincs tehát univerzális kritikai nézőpont, olyan, amilyet a „leleplező” dekonstruálás ígér. Van a dekonstruálásnak mindazonáltal egy másik, megértő attitűdje is, amely tulajdonképpen úgy teremt kritikai pozíciót, hogy abban a részvétel igénye is megjelenik. A folyamatosan és kritikailag vizsgált Erdély-képeknél maradva például a történész Bárdi Nándor az, aki ilyen kritikai pozíciót képvisel. Aki nem az univerzalisztikus indulatú szétanalizálásra nyújt példát, hanem arra, hogy a kritikai pozíció felépítése tulajdonképpen mindig csak antré a valamiben való értelmiségi részvételhez. Ami mindig konkrét terveket jelent, törekvést azok útra bocsátására, de a tévedés vállalt kockázatát is. A „leleplező attitűd”, amely György Péter emlékezetmódszerét inkább irányítani látszik, hasznos lehet a magyarországi olvasó számára, segíti „kismagyar” gondjai megértésében (annak minden, fentebb vázolt ideológiai és politikai kockázatával), az erdélyi olvasó számára azonban a „megértő attitűd” a fontosabb. 5 Szövegeink az események után kullognak. Erdélyi Riport, 2013. december 26. Transindex.ro 2017. március 21.Istennek, hazának, tudománynakA protestáns iskolahálózat történelméből „Istennek, hazának, tudománynak!” – a Jókai Mór által a pápai alma maternek választott jelmondat talán a legtalálóbban adja vissza a protestáns iskolák szellemiségét. A sepsiszentgyörgyi unitárius templom közösségi termében és a Józsa Lajos Unitárius Közösségi Házban berendezett iskolatörténeti vándorkiállítás – amely a Protestáns iskolatörténeti mozaik címet viseli, és amely a Református Tehetséggondozó Alapítvány és a Reformáció Emlékbizottság kezdeményezésére készült – hiánypótlónak számít, hiszen arra vállalkozik, hogy 500 év rendkívül gazdag történelmét foglalja össze. Mint neve is jelzi: mozaik, azaz a teljesség igénye nélkül felvillant számunkra egy-egy felemelő korszakot a protestáns iskolák történetéből. Az alap történelmi ismereteken kívül elsősorban az irodalmi alkotások szolgáltatnak háttér-információkat a témához, íróik maguk is egykori kollégiumi diákok lévén. Itt említem rögtön Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig című regényét, amely a XIX. századvégi debreceni református kollégium világát ismerteti a kisdiák Nyilas Misi sorsán keresztül. Bár ez a világ zordnak hat az író ábrázolásában, Móricz többször hangsúlyozta, „ami kedves van a darabban, az debreceni emlék, ami nem kellemes, az máshonnan jött”. Szabó Magda Abigél című regényében a főszereplő Vitay Georgina, Gina kerül 1943-ban egy vidéki református intézetbe. A Matula zárt, puritán világa szintén önéletrajzi ihletésű, ugyanis az írónő egykori kollégiumára, a debreceni Dóczy Leánynevelő Intézetre ismerhetünk benne. És bár a szigorú szabályok, a szoros napirend kezdetben megkeseríti a főhősnő életét, hamar rájön, hogy valójában ez a rend és fegyelem egyben jótékony is, óvó és védő szerepet is ellát. Jókai Mór És mégis mozog a Föld regényének cselekménye szintén a debreceni kollégium falai közül indul, az író erdélyi vonatkozású, A nagyenyedi két fűzfa című elbeszélése pedig a XVIII. század eleji nagyenyedi református kollégiumot és annak diákjait emeli ki a kuruc-labanc szabadságharcok idején. De miről is szólnak a történelmi források? A protestáns kollégiumok alapításának igénye a reformáció elterjedésével egy időben jelentkezett Európa-szerte. A reformáció célkitűzése az egyház és a társadalom megújítása volt. Ennek pedig legfontosabb eszközei az anyanyelvi prédikáció, a nyomda és az iskola voltak. A Magyar Királyság területén a XVI. század első harmadától kezdve sorra jöttek létre a magyarság szempontjából meghatározó szellemi központok, így 1531-ben már a reformáció szellemében alakult meg a sárospataki református kollégium, ugyanebben az évben létrejött a pápai református kollégium is. 1538-ban a debreceni városi iskolát is reformátori vezetés veszi át, és megszervezik az alsó tagozattól az akadémiai tagozatig az oktatói és nevelői munkát, ugyanitt született meg 1577-ben az első magyar nyelvű számtankönyv. A Luthert követő magyarországi német nyelvű polgárság is sorra alakította át a középkori városi iskolákat humanista szellemben, mint például Leonard Stöckel 1539-ben alapított bártfai iskolája, vagy a Brassóban az 1540-es években, Johann Honter, Honterus polihisztor által létrehozott iskola, amelynek utódintézménye ma is a nevét viseli. A német nyelvű liturgiának és oktatásnak fontos szerepe volt a szász identitás megőrzésében Erdélyben. Kolozsvárott az 1557-es tordai országgyűlés határozata alapján létrejön Dávid Ferenc vallásalapító irányításával az unitárius kollégium. Az „óvári” kollégiumként emlegetett iskolában olyan kiválóságok tanítottak, mint Heltai Gáspár. Ugyanebben a században alapították még a kecskeméti, mezőtúri, szatmári, marosvásárhelyi református kollégiumot, a békési és a nagykőrösi református gimnáziumot. A XVII. században az erdélyi fejedelmek kiemelt szerepet szántak az oktatás támogatásának és az iskolaalapításnak a reformáció szellemében. Bethlen Gábor 1620-ban fejedelmi székhelyén, Gyulafehérváron alapított kollégiumot, amelyet két évvel később akadémiai szintre emelt. Szimbolikus jelentőségű, hogy épületét az egykori domonkos kolostor, illetve saját lakóháza helyén emeltette. Első tanárai külföldről meghívott költők, elismert tudósok, első magyar professzora pedig Apáczai Csere János, aki 1653–56 között tanított itt. Az 1658-as tatárdúlás után Apafi Mihály fejedelem elrendelte a kollégium áthelyezését Nagyenyedre, ahol a későbbiekben felvette Bethlen Gábor nevét. Kolozsváron 1608-tól a református oktatás is elkezdődött a Farkas utcában. Utódintézménye felvette egykori diákja és tanárja, Apáczai Csere János nevét. A zilahi református kollégium 1646-ban indult gimnáziumi osztállyal, 1902-től főgondnoka után Wesselényi Miklós Kollégiumként lett ismert. Székelyudvarhelyen 1670-ben jött létre a református kollégium. A század derekán Lorántffy Zsuzsanna és Rákóczi Zsigmond meghívására érkezett a híres cseh-morva pedagógus, Comenius a sárospataki kollégiumba. Bár Comenius 1654-ben eltávozott Patakról, az itt töltött néhány év nem múlt el nyomtalanul az iskola életében. Új tantervet dolgozott ki, amelynek része volt a szemléltetés és a színjátszás is. A nagy pedagógus alapvető műveinek egész sora született itt, köztük az első képes tankönyv, az Orbis Pictus (Ábrázolt világ). Debrecenben Descartes, Newton és Leibniz korszerű művei alapján oktatnak. A XVIII. században újabb protestáns gimnáziumok és kollégiumok jöttek létre, mint a csurgói református gimnázium, a pozsonyi, szarvasi, nyíregyházi evangélikus gimnáziumok, valamint a székelykeresztúri unitárius kollégium. A pozsonyi gimnáziumban a gyakorlati tárgyakat helyezték előtérbe, élő nyelveket is tanítottak, mint pl. francia, német, magyar. A XIX. században Sárszentlőrincen evangélikus gimnázium indult, amely a későbbiekben Bonyhádra költözött; 1859-ben Sepsiszentgyörgyön megalakult a Református Székely Mikó Kollégium. 1868 előtt egyetlen állami népiskola sem működött az egykori középkori magyar királyság területén, és azután is csak ott létesítettek községi iskolákat, ahol nem voltak felekezetiek. A XIX. század második felében és a XX. század elején létrejöttek az első protestáns leánynevelő intézetek is, mint a debreceni református kollégium Dóczy Gimnáziuma, a budapesti Baár–Madas Református Gimnázium, a budapesti evangélikus leányképzés, a kolozsvári Felső Református Leánygimnázium, a sepsiszentgyörgyi református leánygimnázium. A protestáns kollégiumok céljaiban és szervezetében rokonvonások sokaságát fedezhetjük fel, bár számos különbség is van közöttük, hiszen más táj, más emberek közössége formálta ezeket az intézményeket. Közös bennük: a humanista háttér, eszmeiség, mint például az anyanyelvre lefordított Biblia és zsoltárok, a népoktatás szükségességének szemlélete, a műveltség nyíltsága, európai tájékozottsága és a nevelés sokoldalúsága. Vallották, hogy az ember formálható. Közös továbbá a tradíció és a haladás egységének sajátos szemlélete, a „docendo discimus”, a tanítva tanulás elve: az iskola önállóságra tanította a diákokat azáltal, hogy az alsóbb szinteken a tehetséges diákok közül választottak ki tanítókat, ők voltak az ún. publicus vagy privát praeceptorok, másképp az osztály- és magántanítók; a professzorok sokáig csak az akadémiai tagozatokon tanítottak. Diákönkormányzatok (vagy „coetus”) működtek: a protestáns kollégiumi diákság nemzedékeken át erős önkormányzattal, választott tisztségviselői útján intézte ügyeit. Közösek az alaptantárgyak is: alsó tagozaton kiemelt szerepet kapott a szépírás, számtani alapművelet, Európa országainak vázlatos ismerete, zsoltáréneklés – természetesen anyanyelven –, bibliai és erkölcsi ismeretek; míg felsőbb tagozatokon a latin nyelv, a görög-római kultúra, stilisztika, retorika, poétika, aritmetika, földrajz és történelem, természettudományok, szent nyelvek, teológiai stúdiumok voltak tanulható tantárgyak. Közös vonás az is, hogy haladó szellemiség jellemezte a tantestületet, mindig az adott kor aktualitásaihoz igyekeztek igazodni a tudományok terén, elég megemlíteni azt a tényt, hogy Descartes racionalizmusa, majd Newton és Leibniz tudományos hatása a fizikában és matematikában a protestáns iskolák közvetítésével jelentkezett először Magyarországon. Fontosnak tartották az éneklést, kórusok működését: temetésekre, valamint családi ünnepekre a kollégiumi énekes diákok a XVI. századtól kezdve már szervezetten jártak. Jellemző volt a külföldi egyetemjárás („peregrinatio academica”), a peregrinusok kezdetben a wittenbergi egyetemet látogatták, majd a heidelbergit, a németalföldi, svájci, angol akadémiát. 1526 és 1789 között mintegy 25 ezer magyar diák látogatott külföldi egyetemet. Ők a megszerzett tudást itthon kamatoztatták, többen az itthoni szolgálatot választották, viszont rendszeresen tartották a kapcsolatot nyugat-európai kollégákkal. Közös e rendszerben a támogatás mikéntje is: nemcsak az egyház részéről, hanem a helyi tanács és a helyi közösség is adakozott sok esetben, és ezáltal aktívan részt vett a tanintézmények fenntartásában, de még ún. „angol pénzről” is beszámolhatunk a nagyenyedi kollégium esetében, ahol az angol király, I. György is gyűjtést szervezett a kuruc–labanc harcok során sérült kollégium újbólépítésére. Az is közös ezen iskolákban, hogy a magyar nemzeti törekvéseket, a magyar hazát szolgálták kurucként, majd ’48-as nemzetőrként, honvédként, illetve a világháborúkban. A protestáns kollégiumok sorsa is hasonló: gondoljunk itt ellenreformáció által üldözött iskolákra, a kommunista rendszerre, amely évtizedekre beszüntette a felekezeti oktatást – kivételt képez a debreceni református kollégium –, vagy gondoljunk a boldogabb időkre, az 1990-es évek elejére, amikor újra létrejöhettek ezek az iskolák. Összegzésként megállapítható: ezek az alma materek az életre képesítő tudás és a jellemformálás helyszínei is egyben, hiszen a magyar kultúra, a magyar tudomány számos nagy alakját köszönhetjük a protestáns kollégiumi oktatásnak. A teljesség igénye nélkül néhány név: Apáczai Csere János, Kőrösi Csoma Sándor, Bölöni Farkas Sándor, Csokonai Vitéz Mihály, Kölcsey Ferenc, Fazekas Mihály, Bolyai Farkas, Bolyai János, Arany János, Jókai Mór, Petőfi Sándor, Kossuth Lajos, Kriza János, Berde Mózsa, Orbán Balázs, Benedek Elek, Gyárfás Jenő, Móricz Zsigmond, Ady Endre, Tisza István, Krúdy Gyula, Szabó Lőrinc, Bay Zoltán, Szabó Magda, Varga Nándor Lajos, Kós Károly, ifj. Kós Károly, Áprily Lajos, Beke György, Nemes Nagy Ágnes. Az évszázadok során a protestáns kollégiumok nemzeti kultúránk kibontakoztatásának termékeny talajául szolgáltak, és folyamatos táplálói lettek, egyúttal jelképei a folytonos küzdelmekben a hitnek, a kultúrának és tudományosságnak. Magyarósi Imola Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. május 9.Kinek csurran, kinek csöppen: pénzes segítség a civil szféránakSok magyar szervezet kapott támogatást a megyei önkormányzattól Sok kicsi sokra megy – így jellemezhető a Kolozs Megyei Tanács tegnap délutáni rendkívüli ülése magyar szempontból, hiszen több napirendi pontban kedvezően alakult a pénztámogatás a magyar kulturális, ifjúsági és sportszervezetek, egyesületek, alapítványok javára. Bár általában nem túl nagy összegekről van szó, pozitív eredmény, hogy egyes pályázati kategóriákban a magyar szervezetek mintegy 40 százalékos részesedésnek örülhetnek, összességében pedig a kiosztott 2,2 millió lejből 432 ezer lej jutott számukra rendezvények, szabadidős tevékenységek megvalósítására. Sőt, a kulturális rendezvényekre elkülönített pénzkeret majdnem 40%-át magyar egyesületek kapták, ami 198 ezer lejt jelent – ebben a kategóriában 49 magyar szervezet részesült támogatásban, ebből 25 ezer lej a Kolozsvári Magyar Napokra jut. A magyar történelmi egyházaknak összesen 322 ezer lej jutott, másfelől a pályázatok jelentős hányada a fiatalsághoz kapcsolódik. A plénumban a tanácsosok közül senki nem emelt kifogást a pályázatok elbírálásának módja ellen, és a magyar frakció tagjai azt nyilatkozták lapunknak, hogy előzőleg a szakbizottságokban nem akadt nézeteltérés a „pénzporciózás” alkalmával. „Az értékelésnél figyelembe vettük a rendezvények nagyságát, fontosságát a közösségek szempontjából, így kiemelve a Kolozsvári Magyar Napok részesült a legnagyobb támogatásban megyei önkormányzat részéről. A rendezvények, események és a különböző magyar vonatkozású projektek a Kolozs megyei magyarság erejét növelik. Összetartásuk fontos számunkra, hisz így tudunk még erősebb közösséget építeni” – nyilatkozta Balla Ferenc megyei tanácsos, a tanügyi, kulturális és egyházügyi bizottság elnöke a tanácsülést követően. Ifjúsági projektekre a megyei önkormányzat 500 ezer lejes támogatást szavazott meg, amelyből várakozáson felül részesültek magyar egyesületek, alapítványok, társaságok – szám szerint 31. Ezek a következők (zárójelben a kapott összeg és a támogatott rendezvény): Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézet (5 ezer lej a Középiskolások hosszú hétvégéje programra), Erdélyi Múzeum-Egyesület (8 ezer lej a Magyar Tudományosság Napja Erdélyben rendezvényre), Cserkészliliom Egyesület (2 ezer lej, Hagyományos kézművestábor cserkészeknek), KIFOR Egyesület (9 ezer lej, ifjúsági pavilon a Magyar Kultúra Napjára), Pro János Zsigmond Szövetség (4 ezer lej, expedíció a Duna-deltába), Kozmutza Flóra Egyesület (2 ezer lej, Gyereknap a Kozmutcza Iskolában), Magashegyi Menedékházak Egyesület (2 ezer lej, Hegyisportok gyerekeknek), Dési Civil Műhely (8 ezer lej, A fiatalok az interkulturális párbeszéd tartóoszlopai), szamosújvári Téka Alapítvány (12 ezer lej, Szociális program Kolozs megyei falvak gyermekeinek és fiataljainak), Erdélyi Kárpát-Egyesület – Torda (4500 lej, V. Székely Zsiga teljesítménytúra), Kalotaszeg Ifjúságáért Egyesület (4 ezer lej a bánffyhunyadi Vlegyásza Műszaki Líceum helyi, regionális és országos versenyeire), Kallós Zoltán Alapítvány (12 ezer lej, XI. Irodalmi és képzőművészeti alkotótábor falusi 1–4. osztályosoknak), Ördöngösfüzesi Tóvidéki Közösségi Egyesület (8 ezer lej, Kolozs megyei diákok népművészeti tábora), Magyargorbói Hangya Egyesület (4 ezer lej, Nemzetközi ökumenikus tábor falusi fiataloknak más vallások, hagyományok, kultúrák kölcsönös megismerésére és terjesztésére), Eden 75 Egyesület (8 ezer lej, Unitárius találkozó a Tordai-hasadékban), Tordatúri Gimnázium (3 ezer lej, Tiszteljük a természetet egy tisztább környezetért), Aranyosegerbegyi Gimnázium (3 ezer lej, Egy hét a természetben), Igen, tessék Egyesület (10 ezer lej, Mai fiatal vállalkozók sikertörténetei), KMDSZ (9 ezer lej a gólyabálra), KMDSZ (9 ezer lej nyári szabadegyetemre), Kolozsvári Montessori Nevelőegyesület (2 ezer lej, Alkalmazott Montessori- nevelés), Encyclopaedia Egyesület (2 ezer lej, az Apáczai kórusnak A dzsungel könyve című előadására), Apáthy István Egyesület (2 ezer lej, Kolozs megye gólyakaravánja), Erdély Ifjúsági és Sport Egyesület (8 ezer lej, III. Sportolimpia az erdélyi magyar líceumoknak), Fehér Holló Médiaklub Egyesület (3 ezer lej román–magyar portálkapcsolati konferenciára), Erdélyi Kárpát-Egyesület (7 ezer lej a Gyopárka gyermekfolyóirat kiadására), Kalotaszeg Egyesület (5 ezer lej, VI. Ifjúsági táncfesztivál), Tordaszentkirályi Silvanus Környezetvédő Egyesület (4500 lej, nyári ifjúsági tábor), Transilvania Trust Alapítvány (12 ezer lej, Örökség Napok), Dribli Sportegyesület (6 ezer lej, gyerekfoci program). A fentiek összege 200 ezer lej, ami a teljes támogatásnak 40%-át teszi ki. A közművelődés témakörében a következők jutottak kisebb-nagyobb támogatáshoz: EMKE (5 ezer lej, Romániai magyarházak konferenciája), Korunk Baráti Egyesület (3 ezer lej, Korunk folyóirat megjelentetése), Kolozsvár Társaság (3 ezer lej, Közösség és kultúra 2017), Játéktér Egyesület (3 ezer lej, a Játéktér színházi folyóirat kiadása), Minerva Művelődési Egyesület (2 ezer lej, Kolozsvári művészet a Minerva-házban), Falu Kútja Egyesület (4 ezer lej, VII. Györgyfalvi néptánc és muzsika tábor), Filmtett Egyesület (4 ezer lej, Magyar filmnapok a XVII. Filmtett feszten), Kincses Kolozsvár Egyesület (25 ezer lej, VIII. Kolozsvári Magyar Napok), Visszhang Egyesület (4 ezer lej, a Visszhang Diákkórus rendezvényei), Dinamika Egyesület (9 ezer lej, VII. Magyar Könyvnapok), EKE (3 ezer lej, EKE-bál), Szarkaláb Kulturális Egyesület (5 ezer lej, XII. Tavaszi Folklórfesztivál), Szent István Társaság (8 ezer lej, Szent István-napi néptánctalálkozó), Kerekkő Egyesület (2 ezer lej, Kolozsvári unitáriusok nyílt napja), EMIL Egyesület (2 ezer lej, Magyar írók találkozója), Helikon Kulturális Egyesület (2 ezer lej, Irodalom mindenkinek a Helikonnal), Ördögtérgye Egyesület (3 ezer lej, Hagyományok), KIFOR (6 ezer lej, Kolozsvári szüreti bál), Igen, tessék Egyesület (5 ezer lej, művészeti értékek terjesztése), RMKT (8 ezer lej, XXII. Közgazdász találkozó), Váróterem Egyesület (2 ezer lej, Tordai független színház miniévadja), EMKE (3 ezer lej, Fiatal Filmművészeti Napok), Pro Schola Montessori Egyesület (1 ezer lej, A vers ünnepe), Kádár József Kulturális Egyesület (3 ezer lej, XIX. Petőfi Sándor versmondó verseny), Budai Nagy Antal Egyesület (2 ezer lej, VII. BNA-Napok), Györgyfalvi Művelődési Egyesület (2 ezer lej, Györgyfalvi Napok), Magyarlónai Művelődési Egyesület (3 ezer lej, A helyi hagyományok ápolása és feltámasztása), Hangya Egyesület (2 ezer lej, Falusi vándorszínház), Bánffy István Művelődési Egyesület (3 ezer lej, Kulturális tevékenység), Thamo Gyula Művelődési Egyesület (4 ezer lej, XXVIII. Tordaszentlászlói Kórustalálkozó), várfalvi Vár Egyesület (2 ezer lej, XV. Nemzetközi néptánctábor), Kalotaszentkirályi Faluturisztikai Egyesület (2 ezer lej, helyi hagyományápolás). Összesen 49 magyar szervezet részesült támogatásban. A tegnapi tanácsülésen 1,2 millió lejt szavaztak meg a megyei sportélet ösztönzésére. Két sokatmondó adat: az U Sport klubnak 110 ezer, a CFR Sportklubnak 8 ezer lejt utalnak ki. A magyar történelmi egyházaknak összesen 322 100 lejt osztottak le, ebből 246 ezret kapnak a református egyház különböző egyházkerületei, 73 500 lejt a római katolikus egyház, illetve 26 ezer lej támogatásban részesül az unitárius egyház. A kolozsvári evangélikus egyházközség templomának felújítására 5 ezer lejes támogatást ítéltek meg, míg a zsidó hitközség temető-karbantartási munkálatokra szintén 5 ezer lejt kap. A nyertes pályázatok teljes listáját a Kolozs Megyei Tanács weboldaláról lehet hamarosan letölteni. Ördög Béla / Szabadság (Kolozsvár) 2017. szeptember 25.Holnap Feszt volt NagyváradonKönyvbemutatók, performansz, koncert, érdekes beszélgetések – csütörtökön kezdődött és szombaton zárult az ötödik alkalommal megszervezett Holnap Feszt. Csütörtökön, a magyar dráma napján Tasnádi-Sáhy Péter rendezésében bemutatták Körmöczi-Kriván Péter Kapufa és öngól című drámáját, pénteken pedig a nagyváradi Darvas–La Roche házban tartották a hivatalos megnyitót. A szervezők, azaz a Holnap Kulturális Egyesület és a Várad Kulturális Folyóirat képviseletében Simon Judit köszöntötte az érdeklődőket, majd Angela Lupşea, a Bihar Megyei Műemlékvédő Alapítvány vezetője elmondta, örül annak, hogy abban az épületben szervezték meg a fesztivált, és ígéretet tett arra, hogy két év múlva, a ház felújítása után már egy erre kialakított teremben várják a fesztiválozókat. Elsőként Mátyás Imre Zsolt színművész Diógyerekek című rövidpróza kötetét mutatták be. A szerzővel Szűcs László beszélgetett az „elengedések könyvének” nevezett kötetről, mely a Holnap Kulturális Egyesület kiadásában jelent meg, borítóját Benkő J. Zoltán tervezte. Az elengedés sokféleképpen értelmezhető, mondta Mátyás Zsolt Imre, aki többek között elárulta: nem készült tudatosan a kötet megírására, de figyelt arra, hogy a párbeszédei „kimondhatók” legyenek, színészként ugyanis gyakran találkozik azzal, hogy hiába jó a leírt szöveg, nem lehet azt kimondani. A színművész szerző is elárulta, Temesvárról, Görgey Gábor Wiener Waltzer című stúdió-előadásának premierjéről érkezett haza a könyvbemutatóra. A Marosvásárhely–Nagyvárad–Temesvár háromszög abban segíti, hogy ne váljon belterjessé és ingerszegénnyé. Temesváron például látható a fejlődés már újítják fel az épületeket, új kulturális tereket hoznak létre, „pezseg a város”, készülnek 2021-re, mikor Temesvár lesz Európa Kulturális Fővárosa. Rendhagyó verseskötet-bemutató és beszélgetés következett ez után. Athena Farrokhzad svéd költő Fehérfehérré című kötete 2015-ben jelent meg magyarul a Holnap Kulturális Egyesület kiadásában, vele és magyar fordítóival, Sall Lászlóval és György Kamillával beszélgetett Simon Judit. A versekből Kovács Enikő (Szigligeti Társulat) és Ioana Dragoş Gajdó (Regina Maria Színház) színművészek magyarul és románul, a szerző svédül olvasott fel. A kötet román fordítója, Svetlana Cârstean szebeni elfoglaltsága miatt nem volt jelen, azonban Athena Farrokhzad elmondta, 2012-ben a stockholmi Román Kulturális Intézet projektje keretében találkoztak, két hetet dolgoztak együtt, fordítottak egymás nyelvéről, úgy, hogy egyikük sem beszélte a másikét, a francia és az angol volt a közös nyelv. Egymás első kötetét is lefordították románra, illetve svédre. A magyar fordítás kapcsán Sall László elmondta, kedvenc göteborgi könyvtárosa Malin Andersson révén kerültek a kezébe Athena Farrokhzad versei. György Kamilla nyelvésszel dolgoztak együtt, s nehéz volt fordítani a szöveget, például a szójátékok miatt. Athena Farrokhzad Teheránban született, gyermekkorában települtek át szüleivel Svédországba, ő svédnek tartja magát. Költő, irodalomtörténész és fordít. Verseskötete 13 nyelven jelent meg, a magyar kiadás egyébként a svéd mása, a könyv tervezője, Pascal Prosek ingyen adta át a terveit. A versekben a háború, a forradalom, a migráció, a rasszizmus jelenik meg, ugyanakkor intim közegbe akarta helyezni ezeket a témákat, ezért a családtagok szólalnak meg a könyvben, melyet Budapesten is bemutatták a Swedish Arts Council és a Szépírók Társasága támogatásával. Pénteken az Aranyhal. Nyolc jókedvű diákok című performansszal zárult a program. A produkciót – mely Oberon Kulturalis Egyesület szervezésseben és a Bihar Megyei Tanács támogatásával valósult meg, az Éjszaka a Színházban programjai között már láthatta a közönség. Arany életmű és erdélyi színjátszás Szombaton délelőtt a Várad caféval folytatódott a program, a 15 éves Várad folyóiratról beszélgettek. Délután Közkinccsé lett az Arany életmű címmel Dánielisz Endre szalontai irodalomtörténésszel beszélgetett Szűcs László és Szilágyi Aladár. A tanár úr mesélt arról, hogyan lett diákként a magyarok nagyszalontai bevonulása után az Arany-múzeum teremőre – ő még látta azokat a darabokat, például Arany János epekövét – amelyeket 1944 októberében elraboltak. Vidáman, élvezetesen mesélt arról, hogy végezte el iskoláit, hiszen nemcsak tanítóként, de lévita lelkészként is dolgozott. Jelszavát “Hass, alkoss, gyarapíts” Kölcsey Ferenctől kölcsönözte, ennek jegyében dolgozik és dolgozik ma is Dánielisz Endre, aki többek között az Arany kritikai kiadás elkészítésében is részt vett. Egy sorozat első alkalma következett ezután, a Fiatal Írók Szövetsége (FISZ) tagjaival, Hyross Ferenccel és Szőllőssy Balázzsal Tasnádi-Sáhy Péter és Bíró Árpád Levente beszélgetett irodalomról, annak esteleges definíciójáról és szerepéről, s természetesen a felolvasások sem maradtak el. Váradról indult címmel Gáspárik Attila színművésszel, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház főigazgatójával előbb Simon Judit, majd a volt osztálytárs, Szűcs László beszélgetett. Gáspárik Attila – aki egy 1919-es nagyváradi színházi plakáttal is megajándékozta a szervezőket – elmondta, hogy egyik álma egy erdélyi színháztörténeti múzeum létrehozása. A színháznak hatalmas szerepe volt a nemzetté válás folyamatában 1848 után, azonban a színházművészet mintha háttérbe szorulna például az irodalommal szemben. Foglalkozik azzal is, hogyan befolyásolta 1989 előtt a szekuritáté a színházi vagy éppen a kulturális életet, ma már például tudható, hogy a Kolozsvár–Marosvásárhely szembenállás mesterségesen kreált konfliktus volt, a belügyesek mind Sütő Andrást, mind Panek Zoltánt tudtuk nélkül manipulálták. Gáspárik Attila beszélt arról is, hogy az általa vezetett marosvásárhelyi színháznál a magyar társulat minden évadban bemutat egy kortárs román, román társulat pedig egy kortárs magyar művet. A Holnap feszt zenével, a Colombo`s Wife együttes (Nagy Orsolya ének, Imre Zoltán gitár, Emődi Tamás gitár, Antal János billentyűk, Herman Szabolcs basszusgitár, Makai-Dimény Zoltán dobok) koncertjével zárult. Fried Noémi Lujza / Reggeli Újság (Nagyvárad) 2017. december 21.Beszélgetés László-Herbert Márk történésszel – Kézenfekvő volt, hogy a következő áldozat maga a király leszI. Mihály román király lemondatásának kerek, 70. évfordulója közeledik, alig pár nappal a volt uralkodó halála és temetése után. Halála kapcsán a hazai közvélemény figyelmének középpontjába került az elmúlt évszázad román történelmének egyik legérdekesebb alakja. Az uralkodó lemondatásának körülményeiről, nemzetközi visszhangjáról kérdeztük László-Herbert Márk történészt. László-Herbert Márk Kolozsvárott született 1975-ben. A budapesti Külkereskedelmi Főiskola Szakdiplomácia szakán szerzett közgazdász oklevelet, majd az ankarai Bilkent Egyetemen és a budapesti Közép-Európai Egyetemen ért el mesteri fokozatot nemzetközi kapcsolatokból illetve közép-európai történelemből. Nemrég a Torontói Egyetemen szerzett doktori címet történettudományból. Jelenleg a budapesti Vera and Donald Blinken Nyílt Társadalom Archívum munkatársa. – Mennyire volt törvényszerű Mihály lemondatása, lévén, hogy a II. világháború után az ország a szovjet érdekszférába került, és már másfél éve a Petru Groza által vezetett kabinet kormányozta az országot? – Az, hogy Mihály királynak – így vagy úgy – mennie kell, várható volt, de a hogyan, a miként, az utolsó pillanatig bizonytalan maradt. Grozáék lépésről lépésre lehetetlenítették el politikai ellenfeleiket, ugyanakkor tesztelték a nyugati nagyhatalmak ingerküszöbét is. Miután a parasztpárti vezetők elleni kirakatperben 1947. november 11-én meghozták az ítéletet, kézenfekvő volt, hogy a következő áldozat maga a király lesz. Mihály király a Maniu-ítélet másnapján Londonba utazott Erzsébet hercegnő, a későbbi II. Erzsébet királynő esküvőjére, a kommunista vezetés pedig abban bízhatott, hogy onnan nem fog visszatérni. Ám a király pár nappal karácsony előtt visszatért Bukarestbe, a hatalom lépéskényszerbe került, és amint tehette, lépett is. Mihály király 1947. december 30-i lemondatása a kommunisták számára egy bizonytalan, átmeneti időszaknak a végét és a konszolidáció megkezdésének lehetőségét jelentette. – Mennyire volt előrelátható Mihály trónfosztása? Figyelmeztették-e erre a lehetőségre a szövetséges országok – amelyek némelyikében rokon királyi családok uralkodtak? – 1947 őszén a király is, az anyakirálynő is tudta, hogy a Monarchiának hamarosan vége. Tudták ezt a nyugati nagyhatalmak Bukarestben akkreditált diplomatái is. Már október végén, nem sokkal VI. György király meghívólevelének megérkezése után a bukaresti amerikai és brit követek arról folytattak eszmecserét, hogy mi minden történhetne – ideértve a trónfosztást is – Bukarestben, ha Mihály elfogadná a londoni meghívást. Ezért a brit követ arra figyelmeztette Mihályt és édesanyját, hogy jól fontolják meg az utazást, mert lehet, hogy nem engedik majd meg nekik, hogy visszatérjenek. Pár nappal később az amerikai követ már azt táviratozta Washingtonba, hogy a király nagyon el szeretne utazni Londonba, de elképzelhetőnek tartja, hogy nem térhet majd vissza a trónjára. Mihály tehát felkészült arra, hogy távollétében megfoszthatják a tróntól. A király tervezett londoni utazása a brit külügyminisztériumban kisebb zavart is okozott: miután Londonban teljesen kilátástalannak látták a román uralkodó helyzetét, a Foreign Office-ban attól tartottak, hogy Londonban Mihály esetleg maga akarna lemondani a trónról, amivel a brit kormányt hozta volna kínos helyzetbe az éppen Londonban zajló külügyminiszteri konferencia idején. A britek tanácsa ezért az volt, hogy – ha már elfogadta György király meghívását – közvetlenül az esküvő után, de mindenképpen a külügyminiszterek londoni tanácskozása előtt utazzon vissza Bukarestbe. Ez azért is fontos, üzenték Londonból Mihálynak, mert egy esetleges bukaresti puccsnak kisebb volt az esélye Molotov Londonba érkezése előtt, mint utána. Röviden összefoglalva: több figyelmeztetést is kapott Mihály a nyugati kormányoktól, a román királyi udvar folyamatosan kapcsolatban volt a bukaresti szövetséges követségekkel. – Kapott-e Mihály Londonban arra vonatkozó jelzéseket, hogy ne térjen vissza az országba, mert lemondatására készülnek? – Több szerző is megírta, hogy az Egyesült Királyságban élő rokonság arra biztatta a királyt, ne térjen vissza Romániába, de én erre legfeljebb csak utalásokat találtam az általam kutatott dokumentumokban. A diplomáciai levelezésből inkább az derül ki, hogy hivatalos személyek Mihályt Londonban semmilyen módon nem kívánták befolyásolni annak eldöntésében, hogy térjen-e vissza Romániába vagy sem. Magyarán: a brit és az amerikai diplomácia semmiképpen sem akarta vállalni a felelősséget Mihály döntésének esetleges következményeiért. A táviratokból kiderül, hogy Mihály többször is találkozott a londoni amerikai nagykövettel, akitől támogatást, tanácsot kért. A nagykövet minden alkalommal elmondta, hogy megérti Mihály király dilemmáját, de semmiféle tanáccsal nem kíván, és nem tud szolgálni. Nagyjából ugyanezt mondta neki Bevin brit külügyminiszter is. Mihály meglehetősen csalódottan hagyta el Londont, de hazafelé útba ejtette Svájcot, ahol további három hetet töltött a frissen eljegyzett Anna dán hercegnővel. Svájcból is megpróbált tanácsot kérni az amerikaiaktól arra vonatkozóan, hogy térjen-e vissza Romániába, vagy sem, de Marshall amerikai külügyminiszter válasza egyértelmű volt: annak eldöntése, hogy Mihály visszatérjen-e Romániába avagy sem, kizárólag Mihály dolga. – Nem Mihály volt az első román király, aki – kényszerítve vagy jószántából – lemondott a trónról: apja, II. Károly kétszer mondott le fia javára. Volt-e szó róla, hogy a szovjet érdekszférában tartva az országot, Mihályt lemondatják és az Estorilban tartózkodó Károlyt hozzák vissza a trónra? Mi lett volna ebben a ráció? – Igen, szóba került II. Károly exkirály visszatérése Romániába, de nem mindegy, milyen kontextusban. Mihály király édesapja Elena Lupescuval előbb Mexikóban, majd Brazíliában telepedett le. Nyilván nem érezték ott jól magukat – Elena Lupescunak egy dokumentum tanúsága szerint a szubtrópusi klímából lett elege –, így megpróbáltak visszatérni Európába. Franciaország vagy Portugália került szóba mint lehetséges úti cél, ám a nyugati Szövetségesek minden áron a nyugati féltekén tartották volna őket, legalábbis minél távolabb Bukaresttől és a nyugat-európai román diaszpórától. De Károly hajthatatlan volt, mindenképpen Európában akart letelepedni, és miután a francia kormány gyakorlatilag megtiltotta nekik, hogy oda betegyék a lábukat, útjuk Portugáliában véget ért. Károly és Lupescu 1947. október 5-én érkeztek meg Lisszabonba. A hírre beindult a párizsi és a nyugat-európai románság körében a találgatás, hogy Károly valójában Bukarestbe igyekszik-e, hogy ismét megfossza a fiát a tróntól. Az általam kutatott diplomáciai levelezés szerint olyan véleményeket is lehetett hallani, hogy Károlyt vélhetően a szovjetek akarják visszahozni Bukarestbe, de nem is királyként, hanem egy új köztársaság elnökeként! Ez abszurdum. Meggyőződésem, hogy II. Károlynak esze ágában nem volt köztársasági elnökként visszatérni Romániába, de abban is kételkedem, hogy akár régi-új királyként hozták volna vissza a szovjetek Károlyt, hiszen ők éppen a monarchia felszámolásán dolgoztak. Mindenesetre Lisszabonban Károlyék Mihály távolléte alatt végig rendőri megfigyelés alatt álltak, esetleges hazatérésüket megakadályozandó. – Summa summarum: kijelenthető, hogy a szövetségesek prédául hagyták az országot és királyát a szovjet Oroszországnak? Mint ahogy egy évvel korábban az ugyancsak rokona II. Szimeon bolgár cár és 1945-ben unokatestvére, II. Péter jugoszláv király is kénytelen volt lemondani a trónról... – Summázva ez így kijelenthető, de árnyalja az állítást, hogy 1946 nyarán-őszén – tehát jóval Péter 1945-ös trónfosztása után és nagyjából Szimeon 1946 szeptemberi menesztése idején – az amerikaiak még megpróbáltak beavatkozni Romániában. 1946 derekán az Egyesült Államok ugyanis még kulcsszerepet szántak Romániának Törökország és a Boszporusz „megmentésében”, több titkosszolgálati akciót hajtottak végre, szovjetellenes mozgósításba kezdtek, és földalatti hadsereget terveztek felállítani. Ezek az akciók viszont meghiúsultak, egy évvel később pedig, 1947 novemberében, a Maniu-per után az amerikaiak menthetetlennek ítélték meg a helyzetet, és ezért decemberben már meg sem kíséreltek beavatkozni a hazai történésekbe. – Voltak-e diplomáciai kísérletek arra, hogy az 1947. december 30-i lemondást „visszafordítsák”? – Nem tudok ilyenekről, de a nyugati nagyhatalmak hozzáállásából ítélve nem is állhatott érdekükben ilyesmi. Mihály király lemondatását tudomásul vették, a korabeli diplomáciai levelezés tanúsága szerint nem terveztek bármiféle módon beavatkozni a szovjetek és a román kommunisták december végi bukaresti machinációiba. – Végezetül személyes kérdés: honnan az érdeklődés egy kolozsvári – magyar és szász családból származó – történész részéről a román király lemondatásának témája iránt? – A király lemondatásával kapcsolatos dokumentumokra egy véletlen folytán bukkantam az amerikai Nemzeti Levéltárban, az ott látottakon felbuzdulva kutattam tovább Londonban és Párizsban. Tehát előbb „fedeztem fel” a dokumentumokat, és csak utána alakult ki bennem egy mélyebb érdeklődés a téma iránt. – És mit mondanak a dokumentumok a király lemond(at)ásáról? Végjáték I. Mihály román király körül amerikai, brit és francia dokumentumok tükrében című könyve előbb magyarul jelent meg 2008-ban a Pallas-Akadémia Könyvkiadónál, majd román nyelven látott napvilágot 2010-ben Abdicarea regelui Mihai. Documente diplomatice inedite címen. Hogyan fogadta a román történész szakma, a közönség a kötetet? Milyen visszhangja volt? – A magyar nyelvű kötetnek viszonylag halk visszhangja volt, de ez érthető, hiszen ez nem egy magyar téma, márpedig a romániai magyar olvasó – sajnos – csak ritkán vesz a kezébe román történelmi témájú könyvet. A román nyelvű kötetből viszont tudtommal jóval több kelt el, több helyen méltatták, többször hivatkoztak rá, különböző történettudományi írásoktól kezdve a Memorialul Durerii dokumentumsorozaton át internetes újságokig, blogokig. Ezekben a napokban – Mihály király lemondatásának 70. évfordulója táján – mintha újból megnőtt volna az érdeklődés iránta, ami számomra nagy öröm. A magyar és a szász kisebbséghez tartozóként a románokhoz szólni a huszadik század egyik legfontosabb romániai történelmi eseményével kapcsolatban nagy megtiszteltetés számomra. – Volt-e alkalma a királlyal vagy a királyi ház más tagjával beszélni, levelet váltani kötete megírását megelőzően vagy azt követően? – Nem találkoztam a királlyal vagy a királyi ház más tagjaival, de a 2008-as magyar és a 2010-es román kiadásból is küldtem egyet-egyet a királynak, amit a király titkára Mihály nevében szép, fejléces papíron meg is köszönt. Sarány István / Hargita Népe (Csíkszereda) lapozás: 1-16
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
